„Ki az orosz csapatokkal” – Lövések mint a magyar rádióadás háttérzajai”
Az „Amigoe di Curacao, a Holland Antillák napilapja” 1956 október 24-i kiadványának vezércikk címe
Az 1956-os magyar forradalom okainak és az ötvenes évek holland társadalomképének rövid ismertetése
1956 október 23 a totális diktatúrák szembeni ellenállás egyik hírhedt dátuma, a történelem egy olyan momentuma, amely során elszabadultak az addig rejtett indulatok. A sztálinista terrorrendszer egyik sajátja volt a magánélet minél nagyobb mértékű befolyásolása és szabályozása. A korabeli magyar társadalom jelentős részét a kommunista államhatalom elnyomó szervei megfélemlítés alatt tartották. Az ebből származó társadalmi frusztráció és a kényszerített életkörülmények mellett érdemes megismerni a világesemény összetett hátterét. Az alább olvasható cikk az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történelmi okai mellett röviden ismerteti a korabeli Hollandia társadalmának pillanatképét. Milyen okok vezettek ahhoz, hogy Magyarországon harcok robbantak ki a lakosság soraiból megalakult fegyveres ellenállók és a szovjet csapatok között? Milyen nemzetközi és kifejezetten magyarországi okok jutottak ily módon kifejezésre? Milyen volt a korabeli magyar és holland társadalomképe? Ilyen és ehhez hasonló kérdések megvizsgálása mentén röviden ismertetem a világesemény korszakát és okait.
A második világháborút követő bipoláris világrend kialakulásának és a hidegháború első évtizedének messzemenő hatása volt az, amely Európa megosztását eredményezte. A sztálinista rendszer magyarországi bevezetése egybeesett a szovjet biztonsági érdekekkel, mert Sztálin 1947 júniusáig látszatra abban bízott, hogy a Marshall-tervben a Szovjetunió is részesülhet. A kommunista forradalom politikai terjesztésének megakadása után kialakuló hidegháború a szovjet megszállási övezetbe tartozó Magyarország társadalmának történelmét többszörösen terhelte. 1947 júliusától szilárdult meg a népi demokrácia rendszer önálló blokkba szerveződése. 1947 szeptemberében létrehozták a Kominformot, amelyen keresztül a sztálini vezetés teljes befolyással rendelkezett a lokális pártok felett. 1948-1949 során a híres „százalékos egyezmény” értelmében Jugoszlávia kizárása mellett végbement a szovjet katonai megszállás alá tartozó államok sztálinista politikai rendszerének kialakítása. Sztálin saját mintaképére vezérkultuszt vezetetett be, amely során a lokális kommunista párt vezetőjét sztálinista országvezetővé tették. A helyi kommunista szervezetet pedig a sztálini rendszer bevezetésére használták fel. A Szovjetunió a hadifoglyok mellett a kényszermunkatáborok rendszerének foglyait alkalmazta annak érdekében, hogy pótolja a hiányzó munkaerőt. A Gulág táborrendszerében emberek millióinak rabszolgasorban tartását jelentette.
A szovjet párton belül a gazdaság fejlesztési irányát tekintve két csoport volt: a nehézipar központi fejlesztését erőltető, valamint a mezőgazdaság fejlesztését előtérbe helyező csoportok. A szovjet gazdaság újjáépítése során a jóvátételek beszedése mellett kizárólag belső forrásokra lehetett számítani, ezért a Vörös Hadsereg rekvirálása mellett a megszállt országok politikai vezetése nem csupán a meghódított országok társadalmának erőforrásait, hanem a munkaerőt is rekvirálta (pl. málenkij robot). A szovjet gazdaság monumentális nehézipari fejlesztése áruhiányt eredményezett, amely a rubel inflációját vonta maga után. Ez a makrogazdasági folyamat a hidegháborús fegyverkezési verseny mellett okozta az életszínvonal rendkívül alacsony színvonalát. A szovjet rendszer gépies adaptációja a megszállt államokban is hasonló helyzetet eredményezett.
A sztálini rend totális társadalom kontrolját erősítette a kollektív felelősségre vonás elvét. A kommunista vezetés minden ellenlábasát igyekezett tömegesen, az említett elvre alapozva egyidőben eltávolítani a hatalomból. Hamis dokumentumok gyártásával, kínzásokkal kicsikart vallomások alátámasztásával koncepciós pereket hajtottak végre Sztálin tisztogatásainak mintáját követve. Sztálin utolsó éveiben (1951-53) a szovjet tisztogatások fokozódtak, amelyet csupán a vezér 1953 március 5-i halála állított meg. A hidegháború folyamatában ez azonban jelentős változást nem eredményezett. 1953 szeptemberi hatalomra jutása után Hruscsov, az új első titkár hosszú távon az Egyesült Államok gazdasági megelőzését tervezte a nyolcvanas évekre. Programja összeférhetetlen folyamatokat próbált együttesen kezelni, valamint a lenini vonalhoz való visszatérést hirdette meg. Ez a politikai program adott lehetőséget a megszállt államok, így Magyarország kommunista pártján belüli ellenzéknek a fellépésre. A sztálini vonalat képviselő trojkával szemben megerősödött a szintén moszkovita, azonban leninista Nagy Imre körül ellenzéki csoport. Nagy Imre programja a fentebb ismertetett gazdaságfejlesztési metódus második, a mezőgazdaság és a termelés javak termelését ösztönzését célzó gazdaságpolitikát támogató csoportba tartozott.
Hruscsov politikai lépései messzemenő hatást gyakorolták a lokális kommunista pártokra és a megszállt országok lakosságára. A Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956 februári XX. kongresszusa tekinthető, annak a fordulópontnak, amely után az 1956-os magyar forradalom közvetlen nemzetközi előzményeivel számolni szükséges. Hruscsov beszédében teljes bírálat alá vette a sztálinista rendet, amely beszéd a zárt ülés ellenére nyilvánosságra került és széles körben ismertté vált. A sztálini terror bírálata azonban más és más jelentéstartalommal volt értelmezve az egyes társadalmak, így például a megszállt országok lakosságai által. Hruscsov kijelentései nyomán Lengyelország és Magyarország területén olyan politikai folyamatok indultak meg, amelyek az új első titkárt is felkészületlenül érték. A korabeli szovjet vezetés 1956 során nem csupán a szuezi válság miatt volt kutyaszorítóban, hanem az európai alárendeltjének belpolitikai helyzete okán is. Hruscsov Lengyelországon a politikai megoldást választotta, azonban Magyarország esetében a fegyveres beavatkozás mellett döntött. Sztálin politikájának és rendszerének hatása így megkezdte horribilis utóéletét.
„A tüntető diákok a korábbi miniszterelnök Nagy Imre visszatértét követelik: MAGYARORSZÁG KÖVETI A LENGYEL PÉLDÁT – Budapest elvágva a külvilágtól. A város forrong a tömeges zavargásoktól”
A „De Telegraaf” 1956 október 24-i címlapja
Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti érdekellentét a világ érdekszféráinak meghatározása során robbantotta ki a hidegháborút, amely a során az ENSZ mellett regionális katonai, gazdasági és politikai államszövetségek jöttek létre. A NATO és a Varsói Szerződés létrejötte volt az, amely meghatározta a magyar társadalom közegét, amely azt az újjáépítés során rezignáltan elfogadta. Az 1956-os magyar forradalom belső előzményei közé sorolható a fegyverszüneti egyezmény és a 300 millió dolláros jóvátételi követelés, a szovjet katonai megszállás, a kommunista hatalom átvétel, a népbírósági rendszer fenntartása, a földreform és a gazdasági nehézségek leküzdése. A többszörös kihívást tovább nehezítette a pénzügyi válság és a szomszédos államokkal való viták. Az 1956-os forradalom egyik oka az alacsony életszínvonal volt. Az újjáépítés a háborús jóvátétel rendkívüli megterhelést jelentett. A háború következményeként a munkaképes korba lépők száma csökkent. Átmeneti, ugyanakkor éppen az adott pillanatban huzamosabb veszteséget jelentett a Szovjetunió fentebbi munkapolitikája is. Magyarország területéről 550-570 ezer magyar hadifogoly került hosszabb-rövidebb időre a Szovjetunió munkatáboraiba. Az ország 22 milliárd 1938-as reálértékű pengő háborús veszteséget szenvedett el, amely az 1938-as év teljes nemzeti jövedelmének ötszöröse volt. Ez a teljes nemzeti vagyon 40%-a volt. 1946-ban a nemzeti jövedelem az 1938-as év felét érte el. Ezt tovább nehezítette az, hogy a Szovjetunió elvetve a nyugati hatalmak javaslatait elvetette azt, hogy a jóvátétel számításakor az 1944. évi világpiaci árakat alkalmazzák, hanem az 1938-as világpiaci árakat emelték meg 10-15%-val. Emiatt alacsonyabb áron számolták el hatéves jóvátételfizetést. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság pont részben e hadisarc beszedését biztosította a szovjetizálási folyamat támogatásával. A szovjet kormányzat később valamennyivel korrigálta fizetési kötelezettségeket és elengedte a jóvátétel részlegesen, így 1952-re Magyarország teljesíteni tudta a korrigált jóvátételi kötelezettséget. Egy a jóvátételek megfizetése szempontjából monumentális akadályt is megörökölt a háború utáni Magyarország: a második világháború alatt a magyar-német külkereskedelmi mérlegben 280 millió dollár magyar követelés, azaz német tartozás halmozódott fel, amelyet azonban Magyarország elveszített. Ezek a hatalmas tételek a nehézipari erőltetett fejlesztés és a hidegháborús hisztéria eredményeként folyamatosan alacsony életszínvonalat eredményeztek.
A szovjetizálás folyamata a magyar társadalom ellenállásba ütközött és amelynek az élén az egyház állt. Az egyházi ellenállás vezetőjét, Mindszenty József érseket 1949-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A korszak magyar társadalmából általános ellenszenvet váltott ki az új, csillaggal, búzakalásszal és kalapáccsal díszitett népköztársasági címer. A magyar társadalom számára a Rákosi-rendszer terrorintézkedései és az államigazgatás hatóságai további okot szolgáltatták ellenszenvük eltitkolására. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) tevékenysége eleinte a kommunista diktatúrával szembeni ellenállás felszámolását célozta. 1949 során az ÁVH rendszeresítette a kirakatpereket immáron a kommunista párt belső ellenségeivel szemben is. A szovjetizált bírósági rendszer az indokok széles skáláját felhasználva tartotta megfélemlítés alatt a magyar lakosságot.
- Rajk László és társai pere és kivégzése
- A szociáldemokrata pártvezetés elleni kirakatperek
- Kádár János és a hazai kommunisták egy csoportja elleni eljárások
1950-1953 között a bíróságok közel 400 ezer embert ítéltek el: részben börtönbüntetésre, részben azonban internáló- vagy munkatáborokba töltendő szabadságvesztésre
Az elitcsere során a kommunista vezetés elfoglalta a likvidált otthon tartózkodó korábbi elit tulajdonát. A Rákosi rendszer gazdaságpolitikája követte a Szovjetunió rendszerének alakítását. Az egyik cél a nehézipar fejlesztése volt, a másik pedig a mezőgazdaság kollektivizálása. Az életszínvonal csökkenés több tényezőre vezethető vissza és jelentős részt a kommunista tervgazdálkodás magas beruházási költséggel járó megaberuházásaiból fakadt. 1951 elején Magyarországon ismét visszavezették a jegyrendszert. Egy átlagos népköztársasági állampolgár életének folyamatosan része volt a kommunista párturalom, a marxista-leninista ideológia, a túltengő bürokrácia, a vezérkultusz, a mindennapi élet teljes állami felügyelete, a munkások pozitív diszkriminációja, az osztályellenségek felkutatása, a terror és az önvédelem különböző személyes praktikáinak bevezetése. Egy másik mindennapi jelenség a hiány volt, amely a gazdaság és társadalom számos területén tetten érhető volt. A hiánycikkek beszerzése volt az egyik általános feladata a hétköznapi embereknek. Az áruhiány pedig az egyik oka, amely a forrongó társadalmi hangulatot tovább táplálta. Mi volt ennek az áruhiánynak az oka? A választ a fent említett szovjet tervgazdálkodás tévedései és bizonyos gazdasági folyamatok fel nem ismeréséből, azaz a Rákosi gárda szakszerűtlenségéből egyaránt fakadt. A tervgazdálkodás egyik sajátja az volt, hogy a felhasznált adatok pontatlanok voltak. Az áruhiány, főként az élelmiszerhiány annak volt köszönhető, hogy az első hároméves terv során az eredetileg is alacsony mezőgazdasági beruházások arányát menet közben tovább csökkentették. További probléma volt, hogy nem ismerték fel a gazdasági trendvonalakat és helyreállítási periódusokat. A tévedés a számok téves kalkulálása és a jövőben elérhető eredmények meghatározása szempontjából fontos, mivel irreális gazdasági növekedéssel számolt. Ez okozta az első ötéves terv teljesíthetetlen célkitűzéseit, amely ismételten gerjesztette az alacsony életszínvonalat. Ekkor vált alapelvé az az alapvető tévedés, hogy Magyarországot a „vas és acél országává kell változtatni”. Ez különösen azért fontos, mert a kommunista vezetés még a nehézipari korszerű fejlesztéseket sem tartotta elsődlegesnek. Így mind az elektrotechnikai ipar, a gépgyártás és a vegyipar hátrányosan volt a gazdasági vezetés által kezelve. További szakmai tévedést jelentett a gazdaság túlzott központosítása és ebből kifolyólag a gazdasági feladatok hamis értelmezése. Kornai János meghatározása szerint az eredményes termelés hat követelmény alapján lehetséges meghatározni és szabályozni. Kornai szerint a tervgazdálkodás egyik jellemző hibája abban állt, hogy olyan tendencia alakult ki, amely során az alapvető mutatószámok teljesítésének érdekében elhanyagolnak más fontos feladatokat vagy végre sem hajtották azokat.
1949-töl a munkások körülményei tovább romlottak. 1947-1953 között az ipari munkásság havi reálkeresete mindvégig csökkent. Ezt 1953 őszén a rákosista vezetés is elismerte. Az alacsony kereseteket tovább csökkentette az erőltetett békekölcsön jegyzés, a szakszervezetek tagsági díja, a munkahelyi pénzbüntetések és a gyermektelenségi adó is. Ezt „kanadónak” vagy „bakaadónak” gúnyolta a köznyelv. A bérek reálértéke a vizsgált időszakban 30%-kal csökkent. Az ötvenes évek elejére nagyütemben növekedett annak a zömében fiatal munkásrétegnek az aránya, amely létminimum alatt tengette napjait. A munkanormák teljesíthetetlensége tovább zaklatta a hangulatot, amely főként a képzetlen és tapasztalatlan, a kommunista „reformok” eredményeként ipari munkásnak álló korábbi mezőgazdasági réteg számára jelentett ez érthetetlen helyzetet. 1950-ben pl. szándékosan megnövelték a munkanormát átlagosan 17%-kal, a bérek változatlansága mellett. A munkásság körülményeit tovább súlyosbította az, hogy a szakszervezetek teljesen pártirányítás alatt voltak és elveszítették érdekvédelmi szerepüket. Ebből kifolyólag a szakképzett munkások kizárólag a teljesítmény visszatartásával tudtak tiltakozni. Gerő Ernő, a rákosista gazdaságpolitika irányítója bevezette az „önkényes” kilépés büntetőjogi szankcionálását.
A magyar kulturális életben a kommunista blokk többi államához hasonlóan a marxizmus bevezetése ment végbe, amely megszüntette a sokszínűséget. Az államosítások után az oktatást a kommunista tantervek határozták meg. Az ötvenes években kiadott irodalmi munkák száma alacsonyabb volt mint a második világháború előtt. A napi- és hetilapok száma közel 400-ról 60-70 közé csökkent. A kommunista ideológiát terjesztő lapok kiadási számai ellenben a többszörösére növekedtek. A Sztálin haláláig tartó időszakban Rákosi Mátyás egyedül vezette a kommunista pártot és a kormányt. 1953 során azonban hatalmát megosztani kényszerült Nagy Imrével, aki 1955 tavaszáig miniszterelnök lett. Személyében a kommunista párton belüli reformer csoport jutott hatalomra. Ráadásul a szovjet hatalmi helyzet változását jól mutatta az is, hogy Rákosit a szovjet pártvezetés elsősorban a mezőgazdaság siralmas állapota miatt súlyosan megbírálta. A Nagy-kormány programja csökkentette a társadalomra nehezedő kormányzati nyomást. Politikájával a magyar társadalom széles tömegei szimpatizáltak. Holott programja nem jelentett mást, mint a szovjet mezőgazdaság fejlesztési program magyar változatát. A magyar politikai fordulat 1953-1954 során olyan állapotba jutott, amellyel alátámasztotta a francia forradalomra jellemző elméletet. Az 1953-as Nagy-kormányzat jelentette a reményt a magyar társadalom egy jelentős tömege számára, amely abban bizakodhatott, hogy fel lehet oldani a sztálinista politikai rendszert Magyarországon. A reformok jelezték azt a tényt a társadalom számára, hogy a diktatúra képviselői nem elég erősek többé a rendszer maradéktalan megőrzésére. 1954 során megkezdődtek a koncepciós perek felülvizsgálatának folyamatai. Ez a folyamat tovább fokozta a korábban kevésbé ismert Nagy Imre népszerűséget. 1955 tavaszán a magyar pártvezetés ismét megváltozott: a szovjet párt belső harcait, valamint a magyar pátvezetés Nagy iránti ellenszenvét kihasználva Rákosi kiszorította Nagy Imrét a pártvezetésből. Nagy Imrét kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából is az év végén. A szovjet vezetés ugyan örült annak, hogy Magyarország valamelyest stabilizálódott, azonban tartott Nagy programjának egyes részeitől, az addig került nyilvánosság túlzott bevonása illetve a bírálat túlzott szabadsága miatt. A folyamatok azonban már beindultak. Nagy nem lépett vissza korábbi nézeteitől, hanem belső ellenzékbe vonult.
Az 1956 februári XX. szovjet pártkongresszus új fordulatot eredményezett. A magyar reformértelmiség és az egyetemi diákság a desztalinizáción felbátorodva a koncepciós perek felülvizsgálatát és a bűnösök felelősségre vonását követelte. 1956 júliusára a szovjet vezetés meghátrált: Rákosinak elébb be kellett ismernie a részvételét a koncepciós perekben, majd miután júniusban a lengyel események hatására felfüggesztették a Petőfi Kört és a kommunista reformellenzék tevékenységét bírálta eredménytelenül. Júliusban a szovjet vezetés ismételt beavatkozása nyomán Rákosi Mátyást felmentették valamennyi pártfunkciója alól és kényszerlakhelyre költöztették a Szovjetunió egy távoli pontjára (a hosszas huzavona végén Szibéria lett az új lakhelye. Utóda addigi helyettese, Gerő Ernő lett. Október 6-án hatalmas tömeg gyűlt össze Rajk László és társainak újra temetésekor. Október 13 során rehabilitálták Nagy Imrét. Október 16-án Szegeden az egyetemi diákság egy csoportja létrehozta a pártfüggetlen Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét (MEFESZ). Október 19-én Lengyelországba látogatott a szovjet pártvezetés és a Vörös Hadsereg egységei is megindultak Varsó felé. A katonai intervenciót csupán az akadályozta meg, hogy a reformpárti Gomulka hűségesküt tett Hruscsovnak, amely után megválasztották a lengyel párt vezetőjének. Október 23-ig a MEFESZ-hez valamennyi magyar felsőoktatási intézmény diáksága csatlakozott és az egyetemi hallgatóság megfogalmazta követeléseit. A legismertebb az október 22-én a budapesti Műegyetem diákjainak elfogadott követeléspontjai. A diákok elhatározták, hogy másnap délután békés felvonulást tartanak követeléseik megtámogatására.
„Minden összeköttetés megszakadt. A VASFÜGGÖNY ISMÉT LENT MAGYARORSZÁGNAK”
A „de Volkskrant, Hollandia katolikus napilapja” 1956 november 3-i címlapjáról
Az ötvenes évek holland társadalmának rövid bemutatása azért fontos munkánk szempontjából, mert Hollandia a győztes oldalon fejezte be a második világháborút és részesülhetett mind abból az amerikai segítségből, amely Magyarország számára elérhetetlen volt. A fentiekből jól megérthető a magyar társadalmat ért „sztálinista sokk”, amely kombinálva az alacsony életszínvonallal létrehozta azt a társadalmi szembenállást, amely a hatalom erőszakos türelmetlenségéből fakadóan 1956 október 23-án berobbantotta azt a társadalmi bombát, amely hetekig vérbe borította Magyarországot. De vajon milyen volt a korabeli holland társadalom helyzete az ötvenes években? Mit jelentett a hidegháború a holland társadalomnak?
A hidegháború korabeli társadalmi fogadtatása leginkább az érthetetlenség volt. A kommunista-kapitalista szembenállás úgy osztotta két táborra a világot, hogy a korabeli Hollandia lakosai számára ez bizonytalanságot és kételkedést eredményezett. A magánszemélyek egy része kézifegyverekkel fegyverezte fel magát, vagy óvóhelyeket keresett a biztonság kedvéért. A hidegháború ezzel olyan pótcselekvéseket hozott, amely nyugtalanította Hollandia polgárságát. A háborútól való félelem mételyezte Hollandia társadalmának mindennapjait. A holland lakosság több mint a fele úgy tartotta, hogy kitörhet a harmadik világháború a Szovjetunió birodalomépítő politikája okán. A hidegháború szakítást eredményezett a holland baloldalon is. Az olasz és francia kommunistákhoz hasonlóan a holland kommunistákat a szociáldemokraták mellett szinte valamennyi politikai párt egységesen támadás alá vette. A közvélemény pedig a hidegháború évei alatt mindenütt kommunista befolyást, behatást vélt felfedezni. Az ötvenes évek fekete-fehér, árnyalatokat nem elfogadó szemlélete a holland társadalom hidegháborúval kapcsolatos viszonyát jól jellemezte. Hollandiában ekkoriban a társadalmi normák szigorú megtartása és az uralkodó értékekhez való alkalmazkodás vált általánossá. A háborús újjáépítéssel párhuzamosan megjelent a tömegfogyasztás korszaka. A hidegháború konfliktusai nem találkoztak a hollandok béke, nyugalom és jólét iránti vágyával. A Drees-kormány volt a történelemben az első, amely nőt jutatott miniszteri pozícióhoz. Willem Drees szociáldemokrata kormányfő az időskori nyugellátás bevezetésével a „haza atyjává” vált. 1956-ra azonban a helyreállítást követő fejlődés eredményeként a fiatalság aktivizálódott. Megszületett egy új fiatal társadalmi fogalom: a huligán. A fiatalság aktivizálódása tömegmegmozdulásokban csúcsosodott ki, amely gyakran garázdaságba csapott át. A tipikus holland huligán a hidegháborút meg nem értő, annak propagandáját elutasító, a konzervatív család és társadalmi rendet elutasító fiatal volt. Sem a létbiztonság, sem a karrier, sem a nyugalom nem vonzotta. A holland társadalom tehát családias nyugalomra vágyott többségében. A fiatalság elsősorban nem politikai okokból volt aktív, hanem érdekvédelemből. A holland társadalom számára a politikai és sajtócsatározások mellett a szovjet rendszerből menekültek által megfogalmazott vélemények jelentették az elsődleges forrásokat. A hollandok mindvégig markánsan kommunista-ellenes álláspontot képviseltek. A korabeli Amszterdamot leszámítva a hollandiai kommunisták pártja nem tudott jelentős eredményt felmutatni. Ezek alapján nem meglepetés, hogy Amszterdam utcái voltak azok, ahol elszabadultak az indulatok és a helyi kommunista épületek körül tüntetések, zavargások, összecsapások zajlottak le miután a szovjet pártvezetés a Vörös Hadsereg bevetése és a magyar forradalom véres leverése mellett döntött.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2016.
Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985. I. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka 1945-1968. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985. 17-25. In: Czoch Gábor, Faragó Tamás, Kövér György, Pogány Ágnes, Szávai Ferenc, Varga Zsuzsanna (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Szöveggyűjtemény XVIII-XX. század. Aula Kiadó, Budapest, 2003.
Pető Iván: Az első hároméves terv beruházási. Történelmi Szemle, 1972, 1-2. szám 213-224. In: Czoch Gábor, Faragó Tamás, Kövér György, Pogány Ágnes, Szávai Ferenc, Varga Zsuzsanna (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Szöveggyűjtemény XVIII-XX. század. Aula Kiadó, Budapest, 2003.
Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1966. 23-26, 31-33. In: Czoch Gábor, Faragó Tamás, Kövér György, Pogány Ágnes, Szávai Ferenc, Varga Zsuzsanna (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Szöveggyűjtemény XVIII-XX. század. Aula Kiadó, Budapest, 2003.
Berend T. Iván: Gazdaságpolitika az első ötéves terv megindításakor 1948-1950. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1964. 53-96. In: Czoch Gábor, Faragó Tamás, Kövér György, Pogány Ágnes, Szávai Ferenc, Varga Zsuzsanna (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Szöveggyűjtemény XVIII-XX. század. Aula Kiadó, Budapest, 2003.
Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. HVG Kiadó, Budapest, 1993, 380-386. In: Czoch Gábor, Faragó Tamás, Kövér György, Pogány Ágnes, Szávai Ferenc, Varga Zsuzsanna (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Szöveggyűjtemény XVIII-XX. század. Aula Kiadó, Budapest, 2003.
Kornai János: A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1957. 104-121. In: Czoch Gábor, Faragó Tamás, Kövér György, Pogány Ágnes, Szávai Ferenc, Varga Zsuzsanna (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Szöveggyűjtemény XVIII-XX. század. Aula Kiadó, Budapest, 2003.
Belényi Gyula: Fordulat a munkaerőpiacon az 1940-es évek végén és a nagyipari munkásság helyzete az 1950-es években. In: Fordulat a világban és Magyarországon, 1947-1949. (Szerk.: Feitl István, Izsák Lajos, Székely Gábor) Budapest, Napvilág Kiadó, 2000. In: Czoch Gábor, Faragó Tamás, Kövér György, Pogány Ágnes, Szávai Ferenc, Varga Zsuzsanna (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Szöveggyűjtemény XVIII-XX. század. Aula Kiadó, Budapest, 2003.
Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. I. Európa. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
Romsics Ignác: Magyarország történte. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017.
Hans Olink: Harcban az Igazsággal – 1956 – az amszterdami hideg polgárháború. 1956-os Intézet, Budapest, 2006.